Az élet nélküle
Közeleg a Halottak napja, amikor megtelnek a temetők, és mécsesek mellett emlékezünk meg elhunyt szeretteinkről. Ha a közelmúltban búcsúztattuk el hozzátartozónkat különösen nehezen viselhetjük ezt az időszakot, amikor a hiány, a veszteség és az emlékek torokszorító fájdalommal törnek felszínre.
A Halottak napjához és Mindenszentekhez kötődő hagyományok még a kereszténység előtti időkig nyúlnak vissza, amikor a gyász megélését és az elengedést számos közösségi rituálé könnyítette meg.
Napjainkban sajnos már jóval nehezebb dolgunk van, hogy megküzdjünk a minket ért veszteséggel. Egyrészt a halált társadalmunk nem az élet természetes velejárójaként, hanem egyfajta tabuként kezeli, másrészt környezetünk se igazán tudja, hogyan reagáljon, így gyakran nincs aki átsegítsen minket a gyász folyamatain, és magunkra maradunk a fájdalmunkkal.
Pedig egy olyan szerettünk elveszítése, akihez érzelmileg erősen kötődtünk és életünk része volt, a legfájóbb tapasztalatok közé tartozik, mely egész eddigi életünket, személyiségünket átformálhatja.
A veszteségre- egyéniségünktől függően- sokféleképpen reagálhatunk, de feldolgozása elkerülhetetlen, ezt nevezzük gyászmunkának.
A gyászmunka egy hosszabb, több szakaszos periódus, melynek célja, hogy eljussunk az elfogadásig, belenyugodjunk, hogy a szeretett személy nincs többé, és feldolgozzuk az ezzel járó fájdalmat, bánatot.
A gyászévnek ebben komoly szerepe van, hiszen az elengedéshez át kell élnünk az összes ünnepet, évfordulót és évszakot, melynek emlékei elhunythoz kötődnek.
Eleinte minden jeles esemény (születésnap, karácsony, évforduló, nyaralás) feltépi a sebeket, míg meg nem tanulunk másként- nélküle élni. Ahogy érzelmeink fokozatosan átformálónak, a hangsúly egyre inkább a szeretett személy nélküli új életre, új életet alakítunk ki, új célokat tűzünk magunk elé.
A gyász természetes folyamat, és általában külső beavatkozás, segítség nélkül lezajlik. Ám előfordulhat, hogy valami miatt nem tudunk, vagy nem akarunk szembenézni a veszteséggel, félünk megélni a fájdalmat, így inkább elfojtjuk, eltemetjük magunkban. Más esetben épp ellenkezőleg: megrekedünk a gyászban és a fájdalomban, nem vagyunk képesek tovább lépni, feldolgozni a veszteséget és folytatni életünket.
Mindkét esetben különböző testi-lelki tünetek, pszichoszomatikus problémák (depresszió, alvászavarok, fogyás, nyugtalanság, apátia, gyengeségérzés, koncentrációs zavarok stb.) jelenthetnek meg, melynek megoldásához segítségre lehet szükségünk.
A gyász feldolgozásában, az elengedésben támogathat minket a craniosacralis terápia is, mely segít feloldani a tudattalanban rejtőző, sejtszinten tárolt traumákat, megszünteti a stresszt, és beindítja lelkünk öngyógyító folyamatait.