Bejelentkezés
+36.20.443.8822
Cím
1126 Budapest,
Brassai Sámuel u. 4.
Az
egészséges
élet öröme.
Menü

Amikor valahogy rendszer-szinten van a „hiba”

2016.03.18
Napjainkban egyre elterjedtebb, hogy pszichológiai szakszavakkal dobáljuk egymást. Bókként, sértésként egyaránt. „Na persze, csak azért, mert apakomplexusod van!”. „Miért vagy ilyen neurotikus?” „Ennyire letargiába estél? Pedig az előbb még nagyban pörögtél. Elég bipoláris vagy, tisztára mániás depressziós...”

Ezzel a megközelítéssel számtalan probléma van. Az első és talán a legfontosabb az, hogy az ilyen esetekben majdnem kivétel nélkül hibásan használják ezeket a fogalmakat, hiszen nem szakértők. Ezáltal fokozódik a társadalom fogalomzavara a mentális betegségekkel kapcsolatban is.

Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, mostanra az internet, mint a legsűrűbben használt információforrás is tele van hamisságokkal, félreérthető „magyarázatokkal” erről a területről, így az okoskodni vágyók hamar feljogosítva érzik magukat mindenre, immár „megalapozott” tudással.

Akiről pedig elhangzik... nos, legjobb esetben elengedi a füle mellett. Rosszabban pedig egyfajta hamis énképének részévé válik. Társadalmi hatás része továbbá az is, hogy azáltal, hogy „mindenki beteg”, az egészségesek is, sőt. Tehát a mentális betegségekkel való indoklás egyszerre lesz kibúvó a felelősség alól, közben pedig a norma részévé válva értetlenül nézünk azokra, akik valódi mentális nehézségekkel küzdenek.

Pedig bárkinek, akinek a családjában, közvetlen baráti körében van legalább egy személyiségzavarral vagy más típusú komolyabb mentális problémával küzdő személy, igazolhatja, hogy mindez bizony más nagyságrend a valóságban.

Ezen páciensek előtt hosszú út áll a gyógyulásig, legyen szó a tünetmentes jóllétről, vagy épp minőségi élethez szükséges keretekről. A hosszú utakhoz pedig mindig jól jön a támogatás.

A hozzátartozók nagyon gyakran nem igazán találják a helyüket egy ilyen beteg mellett, az „elmebeteg” és az „őrült” stigmatizáló szavak, a család gyakran tabusítja a helyzetet a külvilág felé, ami nem segít, ám sokkal inkább árt. De akkor mégis mi az, ami segít?

Az őszinteség. Kimondani a valódi érzéseket. A kapcsolódási pontok és közös emlékek felidézése, kihangsúlyozása. A pszichoterápia. Semmiképp sem érdemes kihagyni a szakemberrel való közös munkát. Hosszútávon csak ez vezet végleges, minőségi változásokhoz.

A craniosacralis terápia igazi mankó lehet. A teljes ellazulás, a tudat kitisztulása, a testérzések megélése és a stressz fizikai tüneteinek enyhülése megadja azt a támaszt, ami segít tovább haladni a gyógyulás útján.