A fejfájás, mint állandó jelző

És valóban megnyugtató. Illetve szörnyen nyugtalanító, ha megvan a veszélye a mondat központi állítmányának, annak bizonyos fejfájásnak.

Már ókori feljegyzésekben is rengeteg utalással találkozhatunk, melyekből sejthetjük, hogy egy-egy uralkodó, vagy épp hadvezér teljes tehetetlenséggel retteget a következő fejfájáshullámtól, ami már csak azért is kollektív probléma lehetett, mert egy fejfájós vezető döntésein sok esetben százezerek élete, vagy országok sorsa múlhatott. Julius Caesar a történészek szerint kimondottan fejfájós ember volt, Nem is igazán kímélte alattvalóit...

Ugyanakkor az ókori bölcsek állandó félelme is a migrénhez volt kapcsolható, bár ekkoriban még nem így nevezték a fejfájás krónikus, súlyos válfaját. Mert egy olyan ember számára, akinek élete a gondolkodás, a szellemi tevékenység, a szellemi alkotás, annak szinte megsemmisüléssel egyenlő, ha napi szinten kell megbirkóznia fejfájás gyötrelmeivel. Ez mindig is így volt és természetesen így van a mai napig is.

És ahogyan története rendkívül messzire nyúlik, úgy az ellene való küzdelemnek is saját históriája van. Az orvostudomány hajnalán a gyógyító tevékenységek egyik legelső, összetettebb feladatköre az volt, hogy különféle, elsősorban természetgyógyászati módszerekkel próbálják megtalálni a fejfájás ellenszerét, s az ókorban megalkotott embertípusok kapcsán is igyekeztek kirajzolni, hogy mely típusok hajlamosabbak a fejfájásra és mely típusok kevésbé. Egyáltalán nem volt mindegy ugyanis, hogy egy vezető átlagosan mennyi időt veszít munkájának hatékonyságából azzal, hogy szörnyű fejfájását igyekszik csillapítani. Mert aki szenved, az lényegében munkaképtelen, aki pedig munkaképtelen, az hiába tehetséges, tanult ügyes, legfeljebb olyan lehet, akár egy hatalmas, gyönyörű, de ketrecbe zárt szarvasbika.