Trauma és sokk a születés idején

Mára igazolást nyert, hogy a méhen belül, a születés alatt, valamint csecsemőkorban- az átélt élmények hatására- már olyan mélyrehatóan formálódik a személyiség, amely egész további életünket meghatározza.

Gyakran épp ez a korai bevésődés az oka (és gyökere) a későbbi konfliktushelyzeteinkben válaszul adott heves érzelmi reakciónak, stressznek vagy traumának. Ilyenkor ezek a konfliktushelyzetek (párkapcsolati vagy munkahelyi problémák) valójában csak kiváltó események, melyek egy korai (méhen belüli vagy csecsemőkori) negatív élményre emlékeztetnek minket.
Vannak emberek, akik hétköznapi körülmények között kívülről jól alkalmazkodónak és „normálisnak” tűnhetnek – egészen addig, amíg valamilyen váratlan esemény fel nem tépi a régi sebeiket, s felszínre nem hozza az elfeledett és elfojtott emlékeket. 

Ilyenkor a korai trauma aktiválódik, az emberek pánikba esnek, elárasztják őket az intenzív traumatikus emlékeik, esetleg „flashback”-ek (bevillanó emlékképek). 

Állandó veszélyben érzik magukat, adrenalinszintjük folyamatosan magas, fokozottan éberek, szervezetük riadókészültségben van. Védekező mechanizmusaik nem működnek, sem támadni, sem elfutni nem képesek.

Egy magzat már az anyaméhen belül számtalan traumát megélhet. Ne feledjük, az első 9 hónap szimbiózisában az anya traumája, egyben a baba traumája is. Minden pozitív vagy negatív érzelemre, amit az anya átél, arra - teljes ráutaltságában- szükségszerűen a baba is reagál.
Ám nemcsak az anyák képesek átadni babájuknak ezeket a terheket, fel nem dolgozott, korai sérüléseket, a prenatális pszichoterápia szerint erre az apák éppúgy képesek. Annak ellenére, hogy a magzat nem az ő hasukban fejlődik, gyermekük lelki tapasztalatainak formálásában nekik is jelentős szerepük van.

Ráadásul a várandósság ideje alatt az anyákból és a szülőkből újra kiváltódnak a nemzedékeken át egymásnak adott sérülések. Minél fejlettebb egy kultúra, annál jobban elválasztódik, elhatárolódik egymástól anya és gyermeke, ami azt jelenti, hogy a baba már az anyja hasában egyre jobban elmagányosodik. 

Az anyja hasában lévő gyermek csak korlátozott mértékben tud reagálni ezekre a korai sérülésekre, például a magány- és elhagyatottság érzésekre, mivel szinte mozdulatlanságra van ítélve. Nem képes sem támadni, sem elfutni, mert a menekülés a halálával lenne egyenlő. Csak megfeszülni tud, vagyis megkeményíti az izmait, vagy pedig disszociál, egyfajta szétesés következik be. A sérülés vagy trauma elraktározódik a testében, és a gyermek vagy később a felnőtt a legkisebb kiváltó okra is újra átélheti azt. Így válik egy életre foglyává korai traumájának.

Milyen tünetek jelzik, hogy a magzati lét vagy csecsemőkor alatt traumát éltünk át?

Amikor egy gyermekben vagy felnőttben – valamely negatív, "kiváltó " élmény hatására – felidéződik a korai tehetetlensége és magárahagyottsága, blokkolódnak az életenergiái, amely izomfeszültségben vagy belső szervi fájdalmakban fejeződhet ki. Ha ez az állapot tartósan fennáll, akkor a legyengülő immunrendszer különböző krónikus betegségekhez vezethet.

Mi jellemzi ezeket az embereket?
-Menekülnek a túlingerlés és az izgalom elől
-Képtelenek olyan heves érzelmek átélésére és uralására, mint a bánat, a harag vagy a düh
-"Robbanékonyak" (addig „ülnek” a bánatukon, a dühükön vagy a szorongásukon, míg végül az vulkánként tör ki belőlük) 
-Képtelenek intenzív kapcsolatokba és kötődésekbe belemenni
-Ha mégis sikerül felépíteniük egy kapcsolatot, akkor képtelenek azt fenntartani. 

Összességében elmondható, hogy minél erőteljesebbek voltak a legkoraibb életszakaszban megélt traumatikus élményeik, annál kevésbé tudnak később megnyílni az élet előtt és annak örömet átélni.

Megkülönböztetünk a méhen belül átélt sokkot és traumát. Ez utóbbit kiválthatja az anya szorongása (pl. nem tervezett várandósság miatti félelmek, stresszes életmódja, gyász stb.)
A sokk a trauma legszélsőségesebb formája, a közvetlen életveszély megélése. (pl. fenyegető vetélés, nyakra tekeredett köldökzsinór, koraszülés stb.) 

A trauma kívülről az izomzat megfeszüléséről és az így kialakult izommegkeményedésekről, valamint a krónikus fájdalmakról (hipertónus) ismerhető fel. Sokk esetén ennek éppen az ellenkezője történik – az izomzat erőtlen és petyhüdt, vagyis hipotóniás.
A baba leginkább akkor kerül sokkos állapotba, amikor életveszélyben van, vagy legkorábbi határait durván megsértik. De ugyanígy bizonyos születés utáni és kora gyermekkori tapasztalatok és élmények traumához és sokkhoz vezethetnek (pl. a szexuális visszaélések, testi fenyítés)

Emiatt később a gyermek vagy felnőtt életében már a kisebb határsértések is előhívhatják ezeket a régi, testükben sejtszinten tárolt sokkos állapotokat; az érintettek ilyenkor sokkállapotba kerülnek, védekezőrendszerük összeomlik. A sokkos állapotba került emberek szinte teljesen lebénulnak, képtelenek harcolni, vagy ellenállni a rájuk törő érzéseknek. Tipikus tünet a totális erőtlenség, amikor valaki már annyira fáradt, hogy már semmire se képes. Legfőbb védekező mechanizmus ilyenkor a szétesés, amelynek testi oldalon a szédülés és a kábultság a megfelelője. A sokkos állapotban lévő emberek elszakadnak a saját erőforrásaiktól, megszakad a kapcsolatuk a saját testükkel, elvész belőlük az önértékelés és végül a spirituális élmények megélésének képessége.

A terápia lehetőségei és útjai
Mivel legkorábbi traumatikus emlékeink mindig a preverbális időkbe nyúlnak vissza, ezeket az emlékeinket szavakkal csak nehezen vagy sehogy sem tudjuk kifejezni vagy elérni. (Emlékezetünk általában csak két-három éves korunkig nyúlik vissza, mert a nyelv kialakulásával kezd kiépülni.)
Legkorábbi emlékeinket a központi idegrendszerünk mellett (amely ekkoriban még meglehetősen differenciálatlan), a testünk tárolja. Emiatt a traumatizált emberekkel csaknem túlnyomórészt a test szintjén lehet dolgozni.

Az egyik ilyen kapaszkodó az erőforrások megkeresése. Mindannyiunknak vannak olyan erőforrásaink, melyekből a hétköznapok során örömet és biztonságot, egyszóval erőt meríthetünk. Ez lehet egy elnyújtózás a kád meleg vizében, futás, masszíroztatás, séta az erdőben- vagy bármi, ami örömmel és békével tölt el bennünket, vagyis képes a kritikus helyzetben megnyugtatni.
Olyan tevékenység, amely segít megkapaszkodnunk a jelenben, az emberek ugyanis, akik egy trauma hatása alatt állnak vagy sokkos állapotban vannak, mindig csak a múltban vagy a jövőben élnek, és nem a jelenben.

Az erőforrásaink abban segítenek bennünket, hogy tartani és védeni tudjuk a határainkat; segítenek megérezni a szükségleteinket és meghozni a döntéseinket. Orientálnak, s belőlük fakad a szeretet és a bizalom is. Végül az erőforrásaink révén találjuk meg azt az utat, amely az életünk értelméhez vezet.

Az erőforrások megkeresése után szabad csak „kirándulni” a trauma területére, majd az erőforrásra, mint egy bázisra visszatérni.
A test szintjén való munkálkodáshoz kiváló eszköz a craniosacralis terápia is, hisz ellazulva, szavak nélkül adhatjuk át magunkat ránk törő érzéseinknek, gondolatainknak. Eközben agyunk felfedezi azt a gócot, ahonnan problémáink fakadnak, s miközben megszabadulunk a stressztől szervezetünk elkezdi regenerálni önmagát.

(Forrás : Franz Renggli: Aranykapu az életbe
Gyógyulás a magzati lét és a születés traumáiból)